Közben jól megtanult franciául és valamelyest németül is, több ideológiájába vágó művet olaszra fordított. 1904-re azonban be kellett látnia, hogy sem újságírásból, sem a politikából nem élhet meg, a hazatéréssel azonban mindaddig várnia kezdett, amíg az év végén a trónörökös, Umberto születése örömére általános amnesztiát nem hirdettek. Ekkor hazatért, és megkezdte az addig elmulasztott sorkatonai szolgálatot. 1905 és 1906 során a katonáskodó Mussolini nem politizált, ám levelezéséből kitűnik, hogy egyre inkább eltávolodott Karl Marx eredeti elképzeléseitől, főleg a nemzeti kérdés tekintetében: a belső megújulás támogatója lett, az internacionalizmusról pedig lemondott.

Miután letöltötte a szolgálati évét, Mussolini egy ideig ismét tanítóskodott Tolmezzóban, de innen is kénytelen volt távozni nőügyei és a hatósággal adódó összetűzései miatt. 1909-ben végül az Olasz Szocialista Párt (PSI) megbízta azzal, hogy az akkor még Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Trento munkásmozgalmi lapját szerkessze. A lap hatalmasat fejlődött, miután átvette a vezetését, ám közben még jobban eltávolodott Marxtól, sőt immár a szindikalistákkal sem értett maradéktalanul egyet. Végül I. Ferenc József látogatása alkalmával még 1909 szeptemberében letartóztatták, és bár az ítélet felmentő volt, Mussolinit nem helyezték szabadlábra. Az újságíró éhségsztrájkba kezdett, erre áttették az olasz határon – Mussolini ügye pedig a parlament elé került. Igaz, a kormány nem volt hajlandó beavatkozni.

A szocialista mozgalom hősévé váló Mussolini megkapta Forlíban a helyi pártszervezet titkári pozícióját, és ő lett az újonnan induló helyi lap (Lotta di classe = Osztályharc szerkesztője is. Az elkövetkező években, 1910–1912 között kiépítette későbbi vezető pozícióját: részt vett minden pártkongresszuson, ahol a párt baloldalát képviselte. Már 1910 folyamán megindította a harcot a PSI szabadkőművest agjai és a reformista szocialisták ellen, noha sikert nem sikerült elérnie. Kudarcait a líbiai háború ellen tiltakozásul szervezett forlíi általános sztrájkkal tette jóvá – igaz, öt hónapra bebörtönözték. Szabadulása idejére már végleg szakított a szindikalistákkal és a marxi alapokkal (elvetette a szakszervezetekre alapozott hatalomátvétel, a gazdasági determinizmus és az internacionalizmus eszméit, hasonlóan kortársához, Leninhez).

1912-ben a radikális baloldali pártszekció elérte, hogy a reformistákat kizárják a pártbólMussoli. Mussolini nagy sikert aratott: tagja lett az Igazgató Tanácsnak, illetve átvette a legfőbb országos pártlap, a L'Avanti! (Előre!) vezetését. Ekkor költözött Milánóba, ahol Rachele Guidivel és lányukkal, Eddával telepedett le. A L'Avanti! is felvirágzott Mussolini szerkesztése alatt, ám alig másfél év múlva elérkezett az az esemény, amely nit végleg letérítette a szocialista pályáról: 1914-ben kitört az I. világháború.

A fasizmus születése

Szakítás a szocialistákkal

Már Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után heves indulatok törtek felszínre az olasz politikában. Olaszország 1883 óta a hármas szövetség tagja volt, ám az irredenta törekvések sokkal inkább az Osztrák–Magyar Monarchiával, mintsem az antanthatalmakkal állították szembe. A PSI-ben felmerült a háború támogatásának kérdése, amit elutasítottak, ám a forradalom kirobbantására nem vállalkoztak. Ezt és a nemzetközi helyzet alakulását látva Mussolini az intervenció pártjára állt, azonban emiatt hamarosan le kellett mondania tisztségeiről. (A háborúban résztvevő országok szocialista pártjai mind támogatták a harcot, ennek ellenére a PSI Mussolinit árulónak kiáltotta ki.)

1914 novemberében Mussolini a nemzetközi munkáspártok nagy többségének támogatásával új lapot alapított Popolo d'Italia (Olaszország népe) címmel. Ugyan nem kezdett semmiféle szervezkedésbe, hamarosan mégis a baloldali intervenciós tábor vezéralakja lett, ennek azonban meg volt az ára: november 24-én, tíz nappal a Popolo d'Italia első megjelenése után kizárták a PSI-ből. A beavatkozás híveinek mind népesebb, ideológiai szempontból erősen heterogén csoportja hamarosan felvette a kapcsolatot a jobboldallal is. Ezzel egyidőben kezdett Mussolini polgárosodni életkörülményeit, öltözködését és családját tekintve (1915-ben feleségül vette Rachelét, akitől immár két gyermeke is volt, Edda és Vittorio).

1915. május 24-én Olaszország belépett a háborúba, Mussolini pedig, hogy el ne veszítse hitelét, jelentkezett katonai szolgálatra. 1915 és 1917 között szolgált, végül súlyos sérüléssel szerelt le. Közben lapja a csőd szélére jutott: mivel az intervenció megvalósult, támogatói elvesztették az érdeklődésüket, ráadásul az újság Mussolinihez mérten tehetségtelen vezetősége nem bírkózott meg a rá háruló feladattal. Közben Mussolini végleg szakított a szocialistákkal: felismerte, hogy új bázisát a katonaviselt, erős nemzeti öntudattal rendelkező kispolgári réteg (a „lövészárok arisztokráciája”, ahogy egy cikkében nevezte őket) képezheti. Elutasította az oroszországi forradalmat, mind erőteljesebb hadviselést követelt, végül lapjáról levette a „Szocialista napilap” alcímet.

Az új irányvonal

1918 végére körvonalazódott Mussolini programja: nemzeti egység, igazságosabb elosztáson alapuló nemzeti „szocializmus”, produktivitás, dinamikus tőkés fejlődés. A tőkés csoportok felismerték mindennek jelentőségét, és azonnal a Popolo d'Italia mögé álltak. Pénzügyi háttere biztosított volt, azonban hiányzott a hatalomátvételt szolgáló „élcsapat”. Kialakításához azonban igen kedvező feltételek adódtak Mussolini számára.

Hiába volt győztes hatalom, Olaszország helyzete katasztrofálisra fordult a háborút követő években. A gyenge gazdaság megsínylette a hadakozást, a parasztok földosztást vártak, a munkásság javítani akart az életkörülményein, a frontról hazatérő katonák pedig munkát követeltek. Az 1919-es választásokat megnyerő liberális illetve kereszténydemokrata és szocialista többség képtelen volt bármit is tenni, helyette a párizsi békekonferencián igyekezett minél több jutalmat kicsikarni – hasztalan. Elszaporodtak a sztrájkok, a földfoglalások, a bajt pedig csak tetézte, hogy Párizsban alig kapott valamit Olaszország. A széthúzó pártok nem tudtak konszenzusra jutni egy kérdésben sem. A PSI és a szakszervezetek is széttöredeztek (1921-ben jött létre az Olasz Kommunista Párt, 1922-ben pedig a reformisták váltak ki).

Mussolini eleinte a volt baloldali interventistákkal próbált együttműködni, és megszerezte a futuristák támogatását. Egy leszerelt elitkatonákat tömörítő szervezet is mellé állt. Ezt a bázist korántsem volt egyszerű feladat egyben tartani, ezért aztán Mussolini igen ellentmondásos politikát folytatott. Amikor az író-költő Gabriele D'Annunzio és önkéntesei 1919-ben megszállták Fiumét bármiféle nemzetközi engedély híján, a saját pozícióit féltő Mussolini – mivel nem kockáztathatta meg népszerűsége elvesztését – szóban kiállt mellettük, cselekvésüket azonban alig segítette. Sőt tudatosan ellenük is tett, amikor a választások kivárását tanácsolta D'Annunziónak, noha már tudta, hogy az olasz egységek úton vannak a légió leverésére. A „fiumei hősök” megsegítésére gyűjtött pénz nagy része is Mussolini kezébe került.

1919-ben megalakult az összefogást szimbolizáló fascest jelképül választó Fascio di Combattimento (Harci Fascio), amely eleinte baloldali-nacionalista egyveleg programmal rendelkezett, de nem hívta fel magára a közvélemény figyelmét. El is bukott a választásokon, ami ideológiai váltáshoz vezetett. A győztes szocialisták szervezkedését rossz szemmel néző milánói városvezetés vette először igénybe a bolsevikellenességüket hangoztató fasiszták segítségét, akik örömmel vettek részt fegyveres csapataikkal (squadrák) a választások óta rendszeressé váló csetepatékban. A baloldaliak és futuristák mindennek hatására kiléptek a fascióból, az 1920 májusában elfogadott új program pedig leszámolt a korábbi baloldali törekvésekkel. Deklarálták, hogy a külpolitikában a világháború veszteseit fogják támogatni a hálátlan győztesek helyett. Még a Vatikánnal való viszony is megváltozott: Mussolini ezután az egyházzal jó kapcsolatokat kívánt ápolni.

A rohamosan dagadó taglétszámú fasciók helyi vezetői (az ún. raszok), mint Emilio De Bono, Dino Grandi, Constanzo Ciano stb. kezében jelentős hatalom összpontosult – olyannyira, hogy sokan azt hitték, a helyi hatalmasságok szétbomlasztják és ellehetlenítik a fasisztákat. Sok intézkedésükhöz valóban nem volt köze Mussolininak, így az egyes vidéki „rendteremtő” akciókhoz sem, melyek keretében a squadristák megfélemlítették és bántalmazták a földfoglaló parasztságot, ezzel pedig elnyerték a birtokosok támogatását. A pártvezér azonban nem elégedett meg az „agrárfasizmussal”, hanem a tőkések felé is nyitott.

Hatalomátvétel

1921-ben Mussolini a fenyegető szocializmusra és a fasiszták fontos rendfenntartó szerepére hivatkozva belépett a többségében polgári pártokat tömörítő Nemzeti Blokkba. Ekkor már rengeteg híve volt: fascióiban vagy 200-250 ezer ember tömörült. A közelgő választások kampányidőszakában a squadrák rászabadultak a nagyobb városokra, ahol példáltan, 105 halálos áldozatot követelő erőszakhullámot indítottak a szocialisták ellen. A választásokat a Nemzeti Blokk megnyerte, a parlamentbe pedig 35 fasiszta képviselő került – épp annyi, amivel sakkban lehetett tartani a kormányt (ha a fasiszták kivonultak volna a Blokkból, a kormánypárt fölénye megszűnt volna). Minden eshetőségre felkészülve Mussolini megbékélési paktumot kötött a PSI-vel, azonban miután az végleg elhatárolódott a kormányban való részvételtől, ezt semmisnek tekintette. Az eset zavart keltett a fasiszták soraiban, ám a helyzet rendeződött az 1921 novemberében tartott pártkongresszuson, ahol bejelentették, hogy a Fascio di Combattimento párttá (Nemzeti Fasiszta Párt, PNF) szerveződik Mussolini irányítása alatt. Ekkor deklarálták a jobboldali diktatúra kiépítésének célját. Erre azonban még egy évet kellett várni.

1921 végén a PNF 320000 taggal rendelkezett, ez azonban édeskevés volt a baloldali szervezetek mintegy kétmilliós táborához képest. A parlamenti képviselet is csekély volt ahhoz, hogy arra alapozva át lehessen venni a hatalmat. Mussolini kettős játszmába kezdett: egyfelől továbbra is fenntartotta a PNF „vörösverő” imázsát, másfelől pedig pedig igyekezett megszerezni a társadalom vezető rétegeinek (nagytőke, hadsereg, egyház) rokonszenvét is. Csak 1922 októberében került sor cselekvésre, amikor Luigi Facta miniszterelnök tervbe vette a szocialisták bevonását a kormányba. A fasiszta vezetők előzetes megbeszélések után – a kormány tudtával – október 27-én mozgósították fegyvereseiket, ám konkrétan kidolgozott tervük nem volt. Mindenesetre több nagyvárosban (Perugia, Milánó, Bologna) átvették a hatalmat, miközben nem ütköztek számottevő ellenállásba. A Róma felé induló fasiszta fegyveresek pánikot keltettek a fővárosban, ám a király megakadályozta az ostromállapot kihirdetését. Mussolini október 29-én Rómába sietett, és kiharcolta, hogy kormányt alakíthasson. Mindehhez nem volt szükség erőszakra – a marcia su Roma mégis megvalósult október 31-én egy demonstratív fasiszta díszfelvonulás formájában. Mussolini így különösebb erőszak nélkül, végeredményben törvényes eszközökkel lett Olaszország miniszterelnöke, hiszen a fasisztáknak volt parlamenti képviselete.

A fasiszta diktatúra

A totális diktatúra kiépítése

Mussolini már miniszterelnöksége első évében létrehozta a Fasiszta Nagytanácsot, melynek tagjai a fasiszta miniszterek és pártvezetők lettek. Ezzel lerakta a pártállam alapjait. 1923-ban ügyes manőverezéssel új választójogi törvényt fogadtatott el, ami a legtöbb szavazatot elnyerő párt számára a parlamenti helyek abszolút többségét (2/3-át) biztosította. Az 1924-es választásokon rendkívül erőszakosan, példátlan csalásokkal kiharcolták a Fasiszta Párt győzelmét, noha a látszat kedvéért koalíciós kormányt alakítottak. A csalásokat szóvá tevő Giacomo Matteotti szocialista képviselőt meggyilkolták (az ügyben Mussolini személyes felelőssége vitatott), ami megingatta a miniszterelnök pozícióját: a többi párt kivonult a kormányból és a parlamentből, a király a katonai diktatúra felállítását fontolgatta, a fasiszták egy része pedig vezére ellen akart fordulni. Mivel a polgárháború kitöréséhez közeli helyzetben a hadsereg nem vállalkozott erőszakos rendteremtésre, III. Vikto Emánuel Mussolini kezébe adta a helyzet kulcsát. A miniszterelnök 1925. január 3-án feloszlatta a parlamentet, ezzel megkezdődött a fasiszta diktatúra kiépítése. A szigorú rendelkezések bevezetéséhez kedvező légkört teremtett, hogy ebben az időszakban négy sikertelen merényletkísérletet követtek el a miniszterelnök ellen.

Mussolini rendeleteivel megregulázta a fasisztákat (a milíciát pl. egységes irányítás alá vonta MVSN néven), betiltotta a „felforgató” ellenzéki szervezeteket és sajtót, bevezette a rendőri internálást (erre a célra szigeteket alkalmaztak), megtiltotta a disszidálást, 1926-ban pedig a meggyengített parlamenttel elfogadtatta, hogy rendeleti úton kormányozhasson, és csak a királynak felelhessen. Ezzel az országgyűlés teljesen jelentőségét vesztette. A diktatúra kiépülésének végjátékaként 1928-ban a testület feloszlatta magát. A parlamentáris rendszert felszámolták, új törvényeket hoztak.

Mussolini hosszú kormányfősége alatt több tárcát is vezetett személyesen: volt bel-, had-, gyarmatügyi-, és külügyminiszter, felelt a korporációkért és a közmunkákért. Előfordult, hogy egyszerre hét minisztériumot vezetett. Ő volt a mindenható Nemzeti Fasiszta Párt feje, és ő irányította a regionális pártmilíciát, a hírhedt „feketeingeseket”, ami az esetleges ellenzékieket terrorizálta. Később megalakult egy államilag fenntartott, intézményesített alakulat is, az OVRA (titkosrendőrség). Ily módon Mussolini biztosította maga számára a teljes irányítást, és nem hagyott lehetőséget esetleges ellenfeleinek a kiemelkedésre. Mussolini volt az első, aki rendszerére a „totális” jelzőt alkalmazta, azonban ez nem volt teljesen igaz, főleg a Szovjetunióval és a később kialakuló náci Németországgal összehasonlítva.

Mussolinit több erő korlátozta. Egyfelől az, hogy a király mint intézmény létezett, és elvileg hatalmában állt bármikor leváltani őt. A hadsereget sem sikerült fasiszta irányítás alá vonni, az pedig mindvégig III. Viktor Emánuelhez maradt lojális, noha Mussolini átvette tőle a legfelsőbb hadparancsnoki rangot. A harmadik ilyen tényező az egyház volt, amellyel a miniszterelnök 1925-ben kezdett tárgyalni, és 1929. február 11-én megkötötte a lateráni egyezményt XI. Piusz pápával. Ebben a római katolikus vallást államvallásnak ismerte el, Róma területén belül létrehozta a független Vatikánt és kártérítést adott az olasz egység megteremtése közben egyháznak okozott károkért. Ezzel együtt járt, hogy az egyházi szervezetek megőrizhették függetlenségüket – így például nem sikerülhetett az ifjúság totális fasizálása sem, amit az Opera Nazionale Balilla (szerepét tekintve kb. mint az úttörő mozgalom), az Avanguardia (kb. KISZ) és a Gruppi Universitari Fascisti (Egyetemi Fasiszta Csoportok) voltak hivatottak végrehajtani.

Propaganda

Mussolini idejének nagy részét – külföldi útjait is beleértve – a propaganda töltötte ki. Szorgosan munkálkodva építette ki magáról a gondoskodó, tévedhetetlen, népe javán fáradhatatlanul munkálkodó Duce (Vezér) képét. Olyan kiterjedt és hatékony propagandát folytatott, hogy az egyszemélyi diktatúra kiépítésében nem akadt számottevő ellenzékre. Ezen a téren felbecsülhetetlenül hasznos volt számára újságírói munkássága. A sajtót, a rádiót, a filmeket, az oktatást szigorúan ellenőrizték, hogy azt sugallják az olasz lakosságnak, hogy a fasizmus a XX. század legjelentősebb ideológiája, amely győzedelmeskedik a demokrácia a liberalizmus és a bolsevizmus felett. Az oktatásügyben dolgozóknak fel kellett esküdniük a fasizmus építésére, védelmére. A sajtót teljesen a párt ellenőrzése alá vonták (1925): minden lapszerkesztőt a kormányzat nevezett ki, és a Fasiszta Nagytanács jóváhagyása nélkül senki sem lehetett újságíró.

Rengeteg pénzt öltek látványos közmunkákra és nemzetközi presztízst hozó eredményekbe (pl. a Rex nevezetű kékszalagos óceánjáró).

Gazdaságpolitika

Mussolini negyedik nagy kompromisszumát a nagytőkével volt kénytelen megkötni. A fasiszta gazdasági elképzelések homlokterében a mezőgazdaság fejlesztése állt. Ezzel kettős célja volt Mussolininek: a falusiasítással növelni akarta a népszaporulatot, hogy „megfiatalítsa” és megerősítse az olasz nemzetet, illetve a gabona terén önellátást kívánt elérni. Talajjavító program indult meg, mocsarakat csapoltak le, új falvak jöttek létre. A gabona-autarkia majdnem meg is valósult, azonban ennek az volt az ára, hogy kevés figyelmet fordítottak az iparfejlesztésre, ráadásuk a mezőgazdaság más ágazatai is sorvadni kezdtek a „gabonacsata” eredményeképpen. A nagytőkére nézve a kisgazdaságok pártolása csapást jelentett.

Ráadásul a nagyüzemek területén a fasizmus a húszas években a szindikalizmus politikáját képviselte, ennek érdekében a szakszervezetek függetlenségét felszámolták, azonban a kitűzött állami célok (pl. a líra megerősítéséne